Kis helyzetjelentés

Megpróbálom nagy vonalakban összefoglalni a jelenlegi helyzetet onnantól, amikor szabad harcossá váltam, a mai állapotig. Elsősorban, hogy kissé az én fejemben is összeálljon a kép, egyébként meg talán mást is érdekel a szablyavívás magyarországi univerzumának rám eső szegmense.

Mint ismeretes október 5-e óta nem vagyok a Magyar Szablyavívó Iskola tanítványa.

Most is szomorúsággal tölt el a gondolat, hogy nem vehetek többé részt az edzéseiken, bár ez az én döntésem. Ha a blog írását abbahagynám és bűnbánatot gyakorolnék, talán folytathatnám ott, ahol akkor abbahagytam.

De nem fogom.

Nem, mert nem vagyok hajlandó minden egyes döntésemet és gondolatomat alárendelni egy olyan mesternek, aki nem tűri meg az egyéni gondolatot a legkisebb mértékben sem, legyen az bármennyire előremutató és ártalmatlan.

Így marad a magányosabb út, de hiszem, hogy ezen is elérek oda, ahová a célt jelző feliratot képzelem.

Versenyezni akarok. Vívni. Küzdeni. 

Megismerni új embereket, tisztelettel levágni, majd továbblépni a legközelebbi ülőhelyig, ahol megköthetjük az újdonsült barátságot. Érezni akarom azt a felsőbb állapotot, amibe a kardok tánca kényszeríti az elmét és persze a testet.

Nem akarok könnyű győzelmeket. Inkább szenvedjek olyan vereséget, amiből tanulhatok, mint hogy egy gyors diadal megfosszon a két egymásnak feszülő akarat által gerjesztett adrenalintól.

Ez a célom. Olyan magasba jutni, ahol ezt átélhetem.

Tudom, hogy nem lesz könnyű.

Jelenleg valahol az ebihalak szintjén evickélek, ami a tudásomat illeti.

A technikám kidolgozatlan, a taktikám felületes és intuitív, az erőnlétem meg... ne feszegessük.

Dolgozom rajta. Keményen és egyre keményebben.

Mióta magam mögött hagytam az iskolát, ahol azt szajkózták, hogy ez az egyetlen igazi alternatívája a katonai szablyavívásnak, rájöttem, hogy hazudtak nekem.

Mert bizony a Magyar Szablyavívó Iskola kapuin kívül is igen komoly emberek foglalkoznak ezzel a - minek is nevezzem - mozgásformával és bizony az ismereteik is messze meghaladják azt a szintet, amit addig tapasztaltam.

Itt van Ulrich.

Amikor először láttam a blogját, csupán az egyik vívókönyv képeit találtam jó hosszú ideig, és azt gondoltam, hogy minek foglalta le ezt a jó kis nevet, mikor én is írhatnék blogot ebben a témában.

Mint annyiszor, megint tévedtem.

Szerintem az eltelt időben kazamaták kongó folyosóit járta, hogy elfeledett, poros fóliánsokról szerezze meg azt a hatalmas tudást, aminek csak töredéke jelent meg a blogán. Szinte minden forrást felkutatott és tanulmányozott, hogy a végén 360 fokos látószöge legyen a kardvívással kapcsolatban. Nagy reményekkel várom a könyvét, mert biztos, hogy esszenciája lesz a szablyavívó tudásnak, ráadásul alkalmazható a mai versenykörülmények között is. 

Persze hozzá kell tennem, hogy a vívás annál sokkal hatalmasabb téma, mint hogy egyetlen könyvbe minden beleférjen róla, de biztos vagyok benne, hogy vezérfonal lesz minden hobbivívónak.

Aztán Schundi, a tipikus küzdő.

Ha versenyről van szó, rá érdemes igazán hegyezett füllel figyelni, mert nem tudom van-e még vívó Magyarországon a szablyások között, aki akkora versenytapasztalattal rendelkezne, mint ő. Megjárta már a nemzetközi küzdőtereket is, úgyhogy számomra mérvadó a véleménye.

Zsolnai Gábor.

Őt nem tudom különválasztani Csepin Pétertől, bár amennyire én tudom, nem egy csónakban eveznek, de számomra ők és társaik testesítik meg a végvári vitézt. Nem csak a kard miatt, az életmód és a - hányok ettől a szótól, de nincs jobb -, kisugárzásuk miatt is. Ők tényleg a 17. században élnek és igazán átélik, mit is jelent a bajvívás és a vitézi élet.

Vannak mások is, akiktől hasznos tanácsokat, bátorító szavakat és olykor kritikát kapok, de ez a 3-4 ember az, akik a legnagyobb hatással vannak rám és a stílusom kialakulására.

Kicsit fura volt ezt leírni, mert az ember 35 évesen elméletileg kiforrott szilárd személyiség és megmásíthatatlan képe van a világról.

Általában.

Tizenévesen csodálattal tekintettem azokra az osztálytársaimra, akik már akkor jól felismerhető személyiségjegyekkel rendelkeztek és bizony sokszor jobb lett volna, ha hallgatok rájuk, sok nehézséget elkerülhettem volna. Akkor úgy gondoltam, hogy egyszer én is ilyen felnőttes és határozott leszek a dolgaimban, és egyszer majd én adok tanácsokat másoknak.

Aztán megértettem, hogy nekem már akkor is készen volt a személyiségem a maga vívódó, folyton új megoldásokat kereső és kételkedő szemlélődésével. Mára pedig elfogadtam ezt, és így lehet, hogy mindig tudok újat tanulni és ennek köszönhetően fejlődni ahelyett, hogy görcsösen kapaszkodnék egy tapasztalatba, vagy egy megtanult információba. Minden nap van új szemlélet és új tapasztalat ami felülírhat akár évek alatt kővé dermedt egyéni dogmákat.

Ami a blogot illeti: Arlow-tanulmánynak indult, de túlnőtt ezen a síkon és mindent tartalmaz, ami a vívással és velem, mint vívóval kapcsolatos. Kiegészült edzésnaplóval is, ami ugyan még foghíjas, de lassan kialakul. Remélem másoknak is segítek ezzel, akik hozzám hasonló cipőben járnak.

Ez hát a jelenlegi helyzet. Sok új barát, elveszett méltatlanok és egy hosszú út ki tudja, hányad része.

Ha kicsit érthetetlen volt az a kialvatlanságnak és a vázlat hiányának köszönhető. Ahogy a gondolataim jöttek, úgy kerültek ide. Jelzőkőül nekem.