Becsületbeli ügyek

Az itt felidézett jelenetek még azokban a kellemes időkben estek meg, amikor a bakanóták hősei között – az elmaradhatatlan „kis pejlovak” és a sóvárgott „édes rózsák” mellett – fel-feltünedezett bizonyos Ferenc Jóska és bizonyos Tisza Pista is. A Jóskában ő császári és királyi fenségét, a Pistában pedig miniszterelnökét tisztelte a dalos kedvű huszár gyerek, bár akárhogy is becézte őket, nem sokra ment velük, amikor 1914-ben szüksége lett volna rájuk. De addig még hátra volt néhány szép békeév, midőn nem a magyar baka hadonászott a kardjával, hanem az országgyűlési képviselők és miniszteriális urak, akik parlamenti csatározásaikat párbajozással egészítették ki. Persze nem csupán mágnásoknak és honatyáknak akadt „becsületbeli ügye”, hiszen párbajozni valaha úri kötelességnek számított, nem is volt komoly ember, akit az életében legalább egyszer nem provokáltak vagy ő maga nem provokált valakit ilyesféle becsületbeli ügyért. Már önmagában a párbajképesség magasabb kasztba emelte azt, aki ennek a kritériumnak megfelelt. S párbajozni persze sikk is volt, úri divat, aminek sokan hódoltak. Fodor Károly műegyetemi vívómester egyenesen a kardok bölcsészetéről beszél a Salon és Sport című lap 1891-es számában, s pontos látleletet ad a vívótermekben is tetten érhető társadalmi változásokról, a parvenük és régi arisztokraták, a különféle társadalmi rangú bajvívók „harci” szokásairól. Íme, néhány gondolat a párbajhősök egyik első számú trénerétől:     „Ott áll az oszlopos, nagy vívócsarnok közepén egy históriai családnak büszke utódja, új nevű ellenfele izmos, számító vívó. Összecsapnak, a főúr utánozhatatlan, büszke tartással, minden utógondolat és cselezés nélkül direkt kivág; lehet hogy biztos elővágásnak teszi ki magát, de a hátrálás percre sincs vérében. Ellenfele nyugodt fejvédéssel és gyors riposzttal fogadja; ez szépen kivédi, de fedetlen állásból új, elszánt kirohanást tesz és a legmerészebb vágásokat osztja. Végül mégis a számítóbb új nemes számlál több adott vágást. Hja! ő már intenzíven gazdálkodik még a vágásokkal is! A főúri és dzsentri vívók feltétlen elegáns kiállásukkal és bátor kirohanásukkal jeleskednek, de a kitartó asszókban – miként őseik, akik birtokaikat hamar elverték – erejüket és a védekezésbeli állhatatosságot hamar elveszítik. Szépek daliás tüzükkel, de a kapott vágásokért még sem neheztelnek. Istenemre, egy bonviván dzsentrivel öröm a párbajozás, ha nem krakéler, mi már a legújabb kor utálatos és nem lovagias kinövése!” – sóhajt fel Fodor mester.     A párbajozás elburjánzik a kiegyezés után, s a divat átvészeli az első világháborút is, hogy az 1920-as években új erőre kapva kitombolja magát. Népszerű dolog „lovagias eljárások” szereplőjének lenni, s népszerűek az ilyesmivel foglalkozó – bár épp a párbajok ellen protestáló – szakkönyvek. Rácz Vilmos párbajkódexét például maga a Nemzetgyűlés alelnöke, Almássy László ajánlja a nagyérdemű figyelmébe: „A gyakorlati életben helyes, szükséges, hézagpótló és a társadalmi felfogások bizonyos változása következtében régi kívánság a lovagias eljárás kódexének megalkotása.”     A múlt századforduló éveiből, a párbajok mérlege szerint, kiemelkedik az 1898-as esztendő, mert – miként azt Clair Vilmos kétkötetes párbajtörténeti munkájából tudjuk –, soha annyi párbajt nem vívtak Magyarországon, mint éppen akkor és érintve volt ezekben a királyi udvartól kezdve a sajtó képviselőiig sok mindenki. Kezdjük például Kossuth Ferenccel, aki az 1898. évi költségvetés során, mint a függetlenségi párt vezérszónoka, záróbeszédet mondott. Mikor kijelentette, hogy a függetlenségi párt abbahagyja a további küzdelmet, dacára annak, hogy erejének még alig egyharmada vett részt a vitában, a jobboldal hangos nevetésben tört ki. Ez a gúnyos kacaj felháborította az ellenzéket. Olay Lajos kifejezést is adott felháborodásnak és Tisza Istvánra szegezve szemeit, átkiáltott a jobboldal felé: – Ilyenkor örülni kellene, nem gúnyosan nevetni. Ez nem tisztesség! Tisza gróf magára vette a sértést, és Andrássy Tivadar gróf valamint Széchenyi Tivadar gróf által provokáltatta Olayt. Az ügyet kardpárbajjal intézték el; Tisza rögtön támadott s egy heves attak után éles vágást mért Olay arcára. A párbajfeltételek szerint a harcképtelenség ezzel a sérüléssel meg lévén állapítva, a segédek az ügyet befejezettnek jelentették ki s az ellenfelek, kezet fogva, kibékültek.     Rakovszky István, az országos néppárt harcias képviselőtagja egyik beszédében erős célzást tett Gajári Ödönre, amikor félreérthetetlenül bizonyos Bettelheim nevű rabbinusról mondott el egy parabolát. Gajári Ödön rögtön válaszolt a beszédre, s férfias nyíltsággal jelentette ki, nem lehetetlen, hogy családját valamelyes rokonsági kötelék fűzi az említett rabbihoz, hozzátette azonban, hogy van olyan magyar, mint bárki ebben az országban. Rakovszky sietett kijelenteni, ő nem kereste Gajári őseit Bettelheim rabbiban, ő Gajári és Bettelheim között egyáltalában semmi összeköttetést nem keresett. Gajári Ödön izgatottan kiáltott közbe: – Ez gyáva hipokrízis! Rakovszky erre Gajárit provokáltatta. A segédek, miután megállapították, hogy a sértés szándéka tényleg fennforog, kardpárbajban egyeztek meg, amelyben aztán mindkét résztvevő megsebesült.     Ó, 1898! Ez az az év, amikor gróf Bethlen Balázs kardpárbajt vív Klebelsberg Zdenkó gróffal, aki szemrehányást tesz neki, amiért Bokross Elek képviselő kizárását indítványozta a Nemzeti Kaszinóban. Jön a párbaj, s az újabb két sebesült. Nopcsa Elek báró a kultusztárca költségvetése miatt méri össze a kardját Endrey Gyula képviselővel, mert az megkritizálta intendánsi működését. Mindketten megsérülnek. A technikai obstrukció unalmas szavazásait a párbajokban élenjáró Rakovszky István azzal fűszerezte, hogy a kormánypárti képviselőkre, amint a sorban következtek, maliciózus megjegyzéseket tett. A tréfálkozás nem tetszett Zeyk Gábor szabadelvű párti képviselőnek, aki jó hangosan tiltakozott is ellene. A köztük lévő vita akkor fajult el igazán, amikor Rakovszky megjegyezte, hogy ő ismeri Ugron Gábornak egy bizonyos meséjét a bivalyról, a borjúról meg az erdélyi úrról! Ebben a történetben az erdélyi Zeyk Gábor egyszer lóháton indult el hazulról. Az út mentén borjával legelő bivaly került elébe s szarvával nekiment a paripának. A ló felbukott, a lovas pedig merész ívben, fejjel repült a bivaly borjára. És csoda történt, Zeyk Gábor vasfeje kiállta az ütközést, a borjú azonban ott pusztult el nyomban alatta. Ebből a sztoriból lett végül a párbaj. A segédek kardban állapodtak meg, a szokásos kötésekkel, harcképtelenségig. A párbajban mind a ketten megsebesültek, Rakovszky az arcán, Zeyk a karján. Jellemző a korra, hogy miután a segédek megállapították a harcképtelenséget, a felek bemutatkoztak egymásnak. De haladjunk tovább a lovagias ügyek sűrűjében, ahol máris feltűnik Kubik Béla képviselő, aki zsebre tett kézzel indul Bánffy miniszterelnök felé, mintha a kormány fejét inzultálni akarná. Ez is megtörtént, s a Pesti Hírlap másnap úgy állította be az esetet, mintha Kubiknak tényleg támadó szándéka lett volna. Ezt a föltevést Kubik magára nézve annyival inkább sértőnek találta, mert előtte való este kijelentette a függetlenségi klubban, hogy Bánffy báróhoz csak azért közeledett, hogy az általános zajban hallhassa, mit mond a miniszterelnök. Erről a nyilatkozatról azonban a cikk írója, Kenedi Géza nem vett tudomást. Kubik ki is hívta. Miután Kenedi Géza az ellenfél segédei által követelt bocsánatkérést megtagadta, a segédek kardpárbajban állapodtak meg. Politikai körökben nagy érdeklődéssel várták az eredményt, mert köztudomású volt, hogy mind a ketten elismert vívók. A mérkőzés azonban, amely érdekesnek ígérkezett, már az első összecsapásnál véget ért. Kubik Béla ugyanis, akit Kenedi a karján és a mellén sebesített meg, egy erős fejvágással harcképtelenné tette ellenfelét. Perczel Dezső belügyminiszter egyik beszédét Holló Lajos képviselő magára nézve sértőnek találta s Ivánka Oszkár és Fáy István képviselők által provokáltatta a minisztert, aki a maga részéről Tisza István gróf és Keglevich István gróf képviselőket nevezte meg. A kardpárbajban Holló azonnal támadott és a belügyminisztert a homlokán könnyen megsebezte.     A június 15-iki ülésen báró Bánffy Dezső miniszterelnök és Polónyi Géza közt éles szóváltás történt. Polónyi a fogyasztási adókról szólván azt mondta, azok a községek, melyek a fogyasztási adóbérletet megkapták, mindent elkövetnek, hogy költségvetéseikben a jövedelem valahogy ki ne tűnjék. A miniszterelnök izgatottan szólt közbe: – Ön szerint csalnak? Polónyi nem válaszolt a közbeszólásra, ami annyira felingerelte a miniszterelnököt, hogy azonnal szót kért s Polónyi eljárását perfidnek nevezte. Polónyi szintén hevesen válaszolt s azzal végezte szavait, hogy Magyarországon akadt egy miniszterelnök, aki hencegéssel akarja tudatlanságát pótolni. A fegyveres elégtétel ebben az esetben végül elmaradt, mert a segédek az ügyet békésen intézték el. Párbaj volt viszont Rakovszky István (már megint Rakovszky!) és Pichler Győző között, ez utóbbi ugyanis azt állította Rakovszkyról, hogy szándékosan valótlant állított. A segédek pisztolypárbajban állapodtak meg, harminc lépés távolságról, öt-öt lépés közeledéssel, kétszeri golyóváltással. Pichler egyszer sem vette igénybe a közeledés jogát, és célzás nélkül lőtt. Rakovszky mind a kétszer megtette az öt lépést, és hosszasan célzott ellenfelére, azonban ő sem talált.     Az egyik legvérmesebb magyar párbajhősnek a már említett Tisza István számított, a legnagyobb port felvert becsületbeli ügye 1913 januárjában esett meg, s közvetlen összefüggésben állt az első világháborút megelőző véderőtörvények elfogadásával. Tisza miniszterelnök politikai ellenfelei számos alkalommal személyes élt adtak parlamenti kifogásaiknak, gyűlöletig menő sértések is elhangzottak, s nem csupán a Tisztelt Ház, de a nagyobb nyilvánosság előtt is. 1913. január 1-jén este Tisza gróf ellátogatott a Nemzeti Kaszinóba, ahol köszöntötte az ott tartózkodó urakat, kik közül gróf Károlyi Mihály nem fogadta az üdvözlését, hanem tüntetőleg elfordult tőle. A szemtanúk beszámolója szerint a következő mogorva, rövid párbeszéd zajlott le köztük: „– Mihály – figyelmeztette Károlyit Tisza –, én köszöntöttelek. – Jobb, ha nem ismerjük egymást – válaszolta ingerülten Károlyi Mihály, és kisietett a teremből”. A kínos jelenet híre azonnal bejárta a Kaszinót, mi több, kiderült, Tisza gróf párbajjal kíván elégtételt venni, segédei báró Vojnich Sándor és Molnár Viktor képviselők lesznek, míg Károlyi Hadik János grófot és Pallavicini György őrgrófot nevezte meg segédeiül.     Az összecsapás másnap zajlott le, méghozzá a kor egyik legnevesebb vívótanárának, Rákossy Gyula számos szikrázó affért látott vívótermében; az „en garde!” mestere az esemény körülményeit részletesen elbeszélte Clair Vilmosnak, a magyar párbajok korabeli krónikásának. A duellum – figyelembe véve az első világháború balvégzetű cselekményeit s az azt követő vörös és fehér terrorokat, nemkülönben az érintett urakat – szinte előrevetíti mindazt, ami hazánkkal történni fog, s mintegy személyes háborúvá, Tisza és Károlyi „becsületbeli” ügyévé sűríti a vészes jövőt. Idézzük tehát Clair Vilmost, aki megörökítette Rákossy vívómester vallomását arról, hogy mit is tapasztalt 1913. január 2-án a vívóteremben.     „Bár a feltételek szerint a párbajt kötések nélkül kellett megvívniuk, csak az utolsó percben határozták el a segédek, hogy a nyakbandázs alkalmazását megengedik. Az ellenfelek Vojnich Sándor báró vezényszavára csaptak össze. Már az első menet rendkívül heves volt. Tisza István gróf támadott s éles vágást mért Károlyi Mihály gróf homlokára. Ezt a különben jelentékeny sebet az orvosok egy tapasszal befödték. Ezután folytatódott a küzdelem. A párbajozók irtózatos erővel támadtak s a harmadik összecsapásnál történt, hogy Tisza István gróf, a kard elhajlása következtében, lapos vágást kapott a karjára. Huszonkilenc menet folyt le még ezután s Tiszát egyetlen egyszer sem érte vágás. Tisza István mindössze kétszer támadt Károlyinak, mindannyiszor nagy erővel, de a többi esetekben Károlyi Mihály gróf volt a támadó. Hat-, nyolc-, kilencriposztos menetek voltak. Szinte féktelen szenvedéllyel mentek a felek egymásnak, sőt megtörtént, hogy a küzdelem hevében körben megfordultak, s a vezető segédnek, egyszer pedig Pallavicini őrgrófnak közbe kellett lépnie. Az összecsapások egyre vehemensebbek lettek. Károlyi az arcán, az ajkán, a vállán és a mellén sebesült meg, s az orvosok már ki akarták mondani a harcképtelenséget, amikor Károlyi gróf újra kezébe vette a kardot, s dacára annak, hogy a sebekből sűrűen tört elő a vér, folytatták a párbajt. Megtörtént – a tizenhatodik összecsapás után volt ez –, hogy a vezetősegéd egy perc pihenőt adott. Az izgalomtól lihegő, verejtékező Károlyi Mihály gróf az öltözőben ledőlt a pamlagra, melle irtózatosan zihált, attól kellett tartani már, hogy szívgörcsöt kap, amidőn a párbajsegédek a további küzdelmet be akarták szüntetni. Mikor erről Károlyi tudomást szerzett, felugrott a pihenőről, kezébe vette a kardot s beszaladt a vívóterembe. A párbajt tehát folytatni kellett. Bámulatos erővel ment tovább a küzdelem egészen a harminckettedik összecsapásig, amidőn is Károlyi a jobb könyökére kapott éles vágást. A sebet az orvos bekötözte, amire a segédek megállapítván Károlyinál a teljes harcképtelenséget, beszüntették a párbajt. A harminckét menet teljes ötvenöt percig tartott. Károlyi sebei közül talán csak ez a könyöksérülés volt a súlyos. A többi mind erősen vérző karcolás, vágás. Összesen tizenhét sebet kapott.”     Mondanunk sem kell, hogy a csörtesorozat után nem párolgott el a felek kakasdühe, nem békültek ki, nem fogtak kezet nagyvonalúan, nem ölelték át barátságosan, államférfiúi bölcsességgel egymás vállát. Pedig talán a világtörténelem sorsa is másként alakul, ha akkor képesek kiemelkedni Rákossy mester vívótermének gladiátorszagú univerzumából. D. Szabó Ede Az írás a szerző Urak és gavallérok c. könyvében jelent meg. Az illusztrációk: Vívóterem a múlt századfordulón Fodor Károly vívómester Gróf Károlyi Mihály Gróf Tisza István  forrás:http://www.onkormanyzatiklub.hu/kulonleges-eletrajzok/1428-becsuletbeli-ugyek